19. fejezet

Sziasztok!

Létrehoztam facebookon a blogjaimnak egy csoportot... Aki akar csatlakozik, aki nem, az nem. Jó szórakozást az utolsó előtti részhez! Miharu's Blogs

 „Tudnál élni egy olyan világban, ahol a vallásé a főszerep, és bármikor az életedre törhetnek? Pedig fogsz!”

 Ez jár a fejemben, miközben a hajnali sötétségben fekszem az ágyban, a takaró alatt. Hiszen régen, mikor még éltem, nem volt semmi gondom. A halál gondolata, egy darabig eszünkbe sem jutott. Éltünk, félelem nélkül éltünk, majd mikor egy autósbalesetben elhunytam, az egész addigi emlékeim egy pillanat alatt forogtak le a szemem előtt, és még ma is emlékszem mindenre. Ahogyan ott megszülettem, vagy ahogyan itt éltem tovább. Tizenhat évvel ez előtt kerültem ide. Akkor valahogy minden más volt, mint addig. Az élet fontossága, és a halál gondolata mindannyiunk szemében megnőtt, és Isten valahogy egy sokkal fontosabb személy/lény lett számunkra. Szinte még most is elképzelhetetlennek és hihetetlennek tartom, hogy vannak kivételes emberek is, akiknek ez a második életlehetőség nem számít, és azon vannak, hogy megszüntessék a vallás fontosságát. Talán mi vittük túlzásba? Vagy ők nem bírják elfogadni, hogy hálásnak KELL lennünk? Szerintem mind a kettő. De nehéz most tisztán látni. Oly sok minden történt, oly sok mindenre kell gondolnom, hogy ez valahogy mindig a háttérbe szorult.

 Gondolatokkal megtelt fejemet az ablakra szegezem, és lassan, mintha valami irányítana, odasétálok. Az üvegen át kitekintve, egyből a nagy fehérség tűnik fel. Egész éjjel esett a hó, és most minden hófehéren, és fagyosan áll. Fagyosan. A szívem egy hatalmasat dobban, és ijedten gondolok a boszorkányokra, kik erejüket akarták használni, kik a vizet akarták irányítani. Tekintetemmel rémülten és izgatottan emberi alakokat keresek, és sajnos meg is látok nagy hatalmas csapatot a távolban.

 - Az aktivisták! – kiáltok kétségbeesetten, mikor is Jasonnek rémülten kipattan a szeme, és mint a villám, mellém rohan.

 - Te jó ég! Itt az idő, Angie – fogja meg a vállam, és néz mélyen rémült szemembe.

 Teljesen lefagytam, és még levegőt venni is alig merek. Egy pillanatra még feltekintek az égre. Szerencsére telihold van, ám a jég, és a sok hó még jobban erősíti, az így is villámgyors szívdobogásom. Sebesen rohanok le az emeletről, miközben hangosan kiabálok:

 - Az aktivisták! Mindenki ébredjen! Itt vannak! Támadnak! Siessünk!

 Derek az első, aki felkapja a fejét a szavaimra, és vérfarkas képében ugrik ki az ajtón. Szélsebesen rohan lefelé, hangosan morogva. A többiek is, kik a szobák lakói voltak magukról megfeledkezve törnek ki az ajtón, és vágtáznak lefelé.

 Kabátomat gyorsan felkapom, és a fegyvertárba rohanok, hol Jason már rég kardokat és puskákat osztogat. Egyből felfigyelek a kis Melissara, akinek látom a szemében a kétségbeesést. Ő nem tud bánni a kezében lévő puskával. Ő ezt nem gyakorolta, így segítőkészen odalépek mellé, és még utoljára megmutatom neki, hogyan működik. Hálásan a szemembe néz, és a puskát vigyázva, szorongatva rohan ki a város elé, hol már a fegyveres őrök várják a lakókat. Mikor megszerzem kedvenc katanámat, én is kifutok a tárból, és egyenesen Melissa mellé lépek. Az egyre közelebbről látható aktivisták mikor megpillantanak minket, egyből üvöltve felénk kezdenek rohanni, mi meg végig sem gondolva bármiféle stratégiát, loholunk feléjük. Ellenségeink nagy része tankkal tart hozzánk, vagy egyéb nagy katonai járművekkel. Lövöldözés zaja hangzik fel, és ahogyan sikítva rohanok az aktivisták felé, egyre több embernek látom, ahogyan fejét veszti, vagy a szívében egy golyó miatt a földön holtan rogy össze. Szerencsénkre már régebb óta rajtunk volt a védőfelszerelés, a sisakot pedig a fegyvertárban felhelyeztük magunkra. 

 Előttem egy férfi szúrja le az egyik a városunk lakóját, így cserébe gondolkodás nélkül a hátába vágok, majd egy erős rúgással messzebbre lököm. Bár nem bírom a vért, már-már megnyugvás számomra minden ember, kit sikerül a földre terítenem. Szinte érzem magam mögött az egyik aktivista lihegését, ki puskával próbál a fejembe lőni, ám én egy gyors mozdulattal fellököm katanámmal a fegyver csövét, majd félbevágom a férfit a derekánál. Mielőtt még holtan kétfelé hullana előttem, véletlenül meghúzza a ravaszt, és a golyó egyenesen az égbe repül. Most egy pillanatra szabad vagyok, így aggódva körbenézek, tekintetemmel ismerős arcokat keresve. Hirtelen meglátom Beet, ahogyan üvöltve próbál szabadulni az egyik lakos fojtó karjai közül, ám az mind csak erősebben szorítja vékony kis nyakát. Ijedten rohanok oda, hangos „Nem!”-et kiáltva, ám már késő. A férfi, mondván, hogy a lány ellenség, még egy utolsót szorít rajta, Bee pedig tehetetlenül kihullik a két erős kéz közül. A lány már halott. Egy könnycsepp csordul ki a szememből, és még egyszer megsimogatom az elhunyt ismerősöm puha, babaarcát. Tudom, hogy ellenség, de egykoron mi is azok voltunk. Ebben a pillanatban, szinte sajnálat tölti meg a szívem a halott aktivisták iránt, hiszen a nagy részük nem tehet arról, hogy most itt van, és ellenünk harcol. Ám a szomorúságom felváltja a düh, mikor arra gondolok, hogy ez is az ő hibájuk, és csak még haragosabban küzdök tovább. Egyre több nyakat fosztok meg fejétől, és egyre több ellenséges hullán tiprok át, mit sem törődve a vérrel, és az arcomat rettenetesen csípő hideggel. A mészárlás közepette nagy, fehér pelyhekben hullani kezd a hó, belepve a halotti testeket. Egyre többen fekszenek körülöttem, és akik álnak, azok kitartóan, ám kivörösödött arccal harcolnak. Bizonyára már mind fáradtak. Hangom elmenni készül, együtt az erőmmel, és a kitartásommal. Legszívesebben kiállnék, és öngyilkos módon hagynám, ahogyan az épp előttem álló férfi szíven lőjön, és holtan omoljak össze, de mégsem teszem, inkább egy bukfenccel mellette termek, és katanámmal kiverem kezéből a fegyvert, majd lefejezem. A kitartás és az akaraterő győz.

 Lassacskán fogyatkozni kezdünk, ám mikor körülnézek, megnyugodva látom, hogy az emberek között még ott küzd Derek és Jason is. Mikor előre pillantok, egyből feltűnik egy magányosan álló, nagy autó. Kíváncsian odarohanok, kikerülve minden harcost és akadályt. A hó szinte teljesen belepte a nagy járgányt. Óvatosan betekintek a fehérre festett ablakon, és abban a pillanatban sikítva ugrom vissza. Mr. Craw vicsorog rám, majd erősen kirúgja az ajtót, én pedig szinte teljesen kétségbeesetten és rémülten rohanni kezdek.

 - Na, ne fuss picim! Hiszen van fegyvered! Nem mersz kiállni ellenem? Na, gyere Jason! Mutasd meg, hogy kell ezt! – kiáltja el magát szívtelenül nevetve, mire az említett személy egyből felkapja a fejét, és szinte teljesen ledermed, mire egy ellenség, kihasználva az alkalmat, a puskával belelő Jason lábába, mire egyből észbe kap, és szíven találja őt.

 - Mi akarsz? – kiáltja remegő hanggal.

 - Kíváncsi vagyok, hogy hogyan küzd a fiam. A kocsiból néztelek! Nagyon jól harcolsz, már majdnem büszke vagyok rád – vigyorog, egy pisztolyt forgatva a kezében.

 Nem merem lefejezni, pedig itt lenne az alkalom. Túlságosan riogató, és szinte rémálomszerű ez az egész helyzet. Torkomban dobog a szívem, és csak Jason reakciójára tudok számítani. Itt gyengültem el. Innentől nem tudom folytatni a harcot.

 - Már tényleg, majdnem büszke vagyok rád, de hogy a saját apád ellen ezt tedd? Jaj, drágám! Nagyot csalódtam benned – tettet hangjával szomorúságot, ám direkt cinikusan mondja.

 Jason remegő kezével felemeli a puskáját, de nem mer lőni. Látom, ahogyan a célpontot próbálja eltalálni, de nem bírja meghúzni a ravaszt. Nem ölné meg a saját apját, így inkább én ugrom oda kardommal, ám ekkor Mr. Craw leszorítja Jasont, és a fejéhez nyomja a pisztolyát, úgy, mint annak idején a szüleimhez.

 - Tudod mi lesz, ha megpróbálsz megölni! – vigyorog gonoszul, és ezért én inkább le is dobom a kardom.

 Ha én nem is teszek semmit, Mr. Craw mögött valaki mégis lő, ő pedig tehetetlenül elengedi Jasont, ám még halála előtti utolsó pillanatában meghúzza a ravaszt, és a golyó egyenesen Jason mellkasába fúródik. Rémülten sikítok egyet, és gyorsan odarohanok a barátomhoz.

 - Te jó ég! Istenem, Istenem! Jól vagy? Mondj valamit! – térdelek le mellé és ölembe veszem rémült fejét.

 - Angie! – szól, és kezével az arcomhoz nyúl, én pedig azonnal megfogom azt remegő tenyeremmel, és odasimítom, ahova ő szeretné – Kérlek, ne haragudj, hogy nem tudtalak megvédeni!

 - Én sem tudtalak megvédeni! Kérlek, ne halj meg! Maradj velem! Szükségem van rád! – kiabálok, szinte hisztérikus állapotban, ám szememet egy könnycsepp sem hagyja még el.

 - Sajnálom Angie – suttog egyre elhalóbb hangon – Szeretlek.

 Ezzel a szóval tekintete egészen a most nem látható csillagokba vész el.

- Én is szeretlek.

 Keze lehull arcomról úgy, mint két sárga szeméből az élet. Lassan, egy finom mozdulattal lehunyom őket, majd elfátyolosodik az én tekintetem is, és zokogni kezdek.

 Mellettem a kihalt város néhány lakója harcol még, és szinte látom, hogy ezt a csatát, még ha kevesen is vagyunk, de megnyertük. Csak Jason halála jár a fejembe, és még az ujjongó polgárok sem tudják feldobni a kedvem. Most jött el a pillanat, hogy leteszem Jason élettelen fejét a vértől vöröslő hóba, és hagyom, hogy a ráhulló pelyhek, elfedjék azt. Az ujjongás hamar abbamarad, mikor mindenki rájön, hogy hányan, és kik haltak meg, majd síri csend borul a csatatérre. Egy finom csókot lehelek Jason homlokára, majd lassan felállok, megtörlöm könnyektől vöröslő szemeim, és a fáradt polgárokra tekintek.

 - Emberek! – kiáltom el magam – Nyertünk! És ezzel a harccal, egy új korszak vár reánk! Most lehet, hogy hosszú, hosszú ideig gyászolunk majd, de utána minden jobb lesz!

 - Meola! – kiáltanak a lakók bágyadtan.

 - Igen, Meola – suttogom magamba, majd szomorúan lesütöm tekintetem.

 Mindig Jason mondott beszédet a városnak, de ő már nem fog, és ez után többet már nem találkozunk. Hisz nincs még egy esély az életre. Ez volt számára az utolsó, de sajnos nem élhetett vele. Gondolok egyet, és kardommal üvöltve levágom Mr. Craw fejét, majd leszúrom a fegyvert a földbe, és a fejet is ráhelyezem. Ezután indulok, el, egészen messze a csatatértől. A többiek is velem tartanak. Még egy utolsót hátrapillantok, és utána már végleg elmegyek onnan, attól a szörnyű helytől…